"Ahol van megelégedés, ott van békesség."

Török Sándor Mezőpanit legidősebb embere. Ezzel az indíttatással kezdtem el a munkában való első lépéseimet. Tudtam, hogy kilencvenöt év sok mindent rejt magába, amelynek kibontakoztatása izgalmas lehet számomra.

Nagy kalandjai, szalmakalapja alól kikukucskáló fáradt szemei, ősz haja és bajusza mutatják csupán az életkorát. Bár ő maga már érzi, hogy a vége fele jár, nem csügged. Örül a mindennap kis csodáinak (hogy ott a család, hogy jó az idő, hogy él stb.) a feleségével együtt, aki csatlakozott időközben a beszélgetéshez.

Mikor ellátogattam hozzá dédunokái közt üldögélt, velük beszélgetett, játszott. Humora, határozottsága és főként optimizmusa feltűnt már az első mondatoknál. Elmondtam neki jövetelem okát, azt, hogy szeretnék egy interjút készíteni a falu legidősebb emberével. „Lyukas  már a fejem, kihull belőle az is, ami nem kellene kihulljon. Jó, benne vagyak.”- így kezdtük az öreg Sándor bácsival a több mint egy órás beszélgetésünket.

Kifejezetten látszik az, hogy Sándor bácsit az Istenbe való hite tartotta meg. Úgy gondolom, hogy minden próba erősítette Megváltójával való kapcsolatát, és így jutott el oda ahol most van.

1914. április 28-án született Mezőpanitban. Apja őrmester volt az I. Világháborúban, és nyoma veszett 1918-ban. E hír hallatára édesanyja lebetegedett, - „anyám özvegyként nevelt ötünket, árvagyerekeket” - és két év múlva meghalt. Akkor Sándor bácsi hat éves volt, ezért a nagynénje befogadta a családba. Öt évig gondozta az árvasorsú fiút. „Egy nagynéném fogadott bé, s nevelt egészen tíz-tizenkét éves koromig. El kellett menjek én is szolgálni” - meséli Sándor bácsi.

Mivel a nagynénje családja nagy szegénységben élt, ezért tanítói irkát és ceruzát adtak a kezébe, ezzel is segítve taníttatását. Akkoriban az oktatási rend úgy volt, hogy a gyerekek délelőtt 8-12 és délután 14-16 óra között jártak iskolába. A kis Sándor kötelességtudóan, függetlenül félelemtől, szégyentől, időjárástól, végezte az ebédszünetben a postási munkát. Kicsengetéskor a nagynéni férje várta a zsákkal, és a gyereknek három kilométerre el kellett vinni a postát a vasútállomáshoz, utána visszajönni a friss postával, majd 14 órakor újra beülni az iskolapadba.

Hetedikes korában elkerült a nagynénje házától, szolgálni. Tehát ez azt jelentette, hogy többet nem járhat iskolába, mivel egész nap dolgoznia kell. Kádár Márton (akiről 2003-ban elnevezték a mezőpaniti iskolát), a tanítója megkérte a gazdát, hogy engedje a gyereket tanulni az iskolában legalább hetente két délelőtt. Nagy volt az öröme a kis Sándornak, még akkor is, ha két délelőtt annyit kellet tanulnia, mint a többiek egész héten, napi hat órában. Ügyességének és szorgalmának meg is lett az eredménye, hiszen 7,75-ös eredmény ért el az év végi vizsgán.

Nem volt könnyű dolga szolgaként, hat gazdánál dolgozott tíz év alatt. „Tudni való, hogy egy cselédnek nem könnyű az élete. Sose szabad, mindig figyelik, nehogy egy percig tétlen üljen.”- mondta, emlékeit felidézve.

Gyerekkora egyik nagy eseménye a konfirmáció, az arra való felkészülés, ezért elmeséli bővebben történetét: „Akkor Váradi Albert volt a lelkész, az öreg tiszteletes, s én, mint cseléd nem tudtam a kátét úgy megtanulni, mint ahogy kellett volna.

Úgy ültették bé a konfirmálókat, ki ahogy tudatt (a legjobb tanuló volt a legelső, s a leggyengébb hátul). Én ugyi, érdekes volt, mert akkor is mint cseléd a gazdától el kellett kérezni, mert tavaszi dolagidő volt, s egy kicsit megkéstem. A többiek már bé voltak gyülve, s én béültem ada leghátul. S mikor a pap feltette a kérdést s jütt jütt a válasz egyikrő’ a másikra, s egyszercsak megállatt. Valaki nem tudta a választ, jütt a másik, nem tudta, jütt a harmadik, nem tudta, s mikor réám került a sor a legvégén, vágtam, mint Sali a szappant. S azt mondja a pap: Te mér’ ültél ada? Menj a helyedre. S úgy előreültetett, hogy a negyedik lettem.”- s nevettek a szemei mesélés közben.

Egyre vidámabb hangulata feleségére is átragadt, s ezzel nem csak férje emlékezetét elevenítette fel, hanem az én segítségemre is volt. Oldalba bökte férjét és így szólt : „Mondd el, hogy hogy tanultad a kátét!”

„Hogy tanultam a kátét? Hogy mikor a cukarrépát egyeseltük, térden mászva, s úgy mind-mind dobtam előre a kátéskönyvet, mert az egyeselést el kellett végezni, ki volt szabva.”- meséli tovább.

„Mint cseléd, úgy tőtettem az életemet huszonegy éves koramig, amikor berukkaltam katonának.” 1936 márciusában bevonult a tizennyolc hónapos katonaságra, Marosvásárhelyre, ahol a konyhán dolgozott. 1937 októberében szerelt le. A katonaság alatti szabadidőben ismerkedett meg feleségével, Nagy Rózával (született 1920. február 2-án), akivel már hetvenegy éve élik -- mikor vidáman, mikor szomorúan, de megelégedetten -- házas életüket. „Itt a faluban találkoztunk össze”- kezdte el a mesélést Róza néni. „Úgy kaptunk össze, né, ő tizennyolc éves leányka volt, én huszonnégy éves fiúcska, aztán szeretőskedtünk.”- folytatta Sándor bácsi.

Tudjuk, hogy abban az időben nem tetszett a szülőknek, ha a gyerekük az ők családi állapotukhoz képest szegényebb vagy gazdagabb párt akart elvenni, így volt ez Sándor bácsiéknál is. „Az öregek nem nagyan örvendtek neki, mert én szógalegény voltam, árvafiú, s ők szégyellték, hogy az ők gazdag leányuk egy cselédhez menjen férjhez, de mük szerettük egymást, s így a szülők is kénytelenek voltak beléegyezni.” Így hát 1938. március 29-én egybekeltek. Róza néni elmondta, hogy lakodalmuk előtt egy évvel meghalt az édesanyja, ezért „békellett várjuk az esztendőt, s azután esküdtünk meg.”

1939-ben megszületett az első lányuk, Jolán, majd ötévenként egy-egy ikerpár, Róza Sándorral és Mária Mártával. Mosolyogva és szeretettel meséltek gyerekeikről; Sándor bácsi a fiukat, Róza néni a lányokat dicsérte. „Öt gyermeket növeltünk. Mind kemény emberek lettek, olyan fiunk van, hogy senki sem mondaná, hogy ez egy iker ember.”- vallja az édesapa. Róza néni, a hűséges édesanya a leányairól egy vicces történetet mesélt el: „Sárpataki tiszteletes úr örekkétig úgy szerette őket. Kicsik voltak, s a nagyak verték meg, s aztán állattak a templam oldala mellé, s örekkétig megsimagatta őket, s aztán mondta: Mária és Márta vallásórát várta”, s még azt is hozzá tette, hogy „erősen szépen tudtak énekelni”.

Az elkövetkezendő pár év megzavarta a családi békét. A politikai helyzetek miatt az apát 1941-ben koncentrációra hívta be a katonaság. 1944-ben kitört a háború. Sándor bácsi a mádéfalvi hegyeken volt aknavetős. Úgy tünt, hogy ez volt egyik legnehezebb szakasz Török Sándor életében. A bátorságba, a kitartásba, a bölcsességbe mind-mind bele kellett tanulnia.

Miután jelezték, hogy Erdély elesett, Sándor bácsi pár katonával együtt hazaindult. Éjszaka mentek és nappal bujkáltak, nehogy elkapják őket, mert ha igen, bitófa vár rájuk. Hazaérkezésekor felesége nem ismerte meg a kerten át közeledő férjét a szakadt öltözet miatt. Nehéz időszak volt ez a család életében, vallja Róza néni: „Hát én is sok mindent éltem. Én itt maradtam az öt gyermekkel, őt elvitték koncentrációra. Nem volt kívánatas az életünk egy cseppet se.”

Azt hiszem, hogy Sándor bácsit az Istenbe való hite mentette meg, amely mindvégig vele volt, vele van: „Minden Isten ajándéka, semmi sem az én ügyességem. Nem ésszel felfogható, inkább lélekkel. A lélek Isten ajándéka, amivel mindenkit megakar ajándékazni, nem csak Törek Sándort Panitból. Istennek ez a jósága az emberekkel szemben, azzal akar megajándékazni, ami mindenkinek jó.”

1945. május 9-én ért véget a háború. Bevonultak a kommunisták és 1950-ben megalakult a kollektívgazdaság. Sándor bácsiék is beálltak a termelőszövetkezetbe, később brigádos lett és százhúsz munkaerőt kellett vezessen. A kollektivizálás miatt egyre elégedetlenebbek lettek az emberek, loptak, csaltak. Az 1980-as évek zűrzavaraiban Sándor bácsit tolvajnak nevezték, kutatni kezdtek utána, de nem tudtak rábizonyítani semmit. „Sokan elhazudták, de mi becsületesen béadtuk, s mégis annyi a nyugdíjunk van, mint aki becsület nélkül csinálta meg”- mondja egy kissé elkeseredetten Róza néni.

Nyugdíjazása után békében teltek napjai. Az öt gyerekből ketten laknak a faluba, a többi a munka miatt Marosvásárhelyre költözött. Egy lányuk 1996-ban meghalt, és elvesztették első unokájukat is. Most nyolc unokájuk és tizenkét dédunokájuk van. „Annyiszó’ számolam, s mégis egy óra múlva nem tudam.”- mondja nevetve Róza néni.

Arra a kérdésre, hogy most hogyan éli életét, Sándor bácsi így válaszolt: „Az öregség annyira erőt vett rajtam, hogy megelégedek azzal, amit itthon, a családban tevékenykedhetem, a kapun belöl. A Jóisten annyira megtartott testileg egészségben, lelkileg egészségben, hogy megérhettem a kilencven ötedik születésem napját, de mind mind a Jóisten segítségével, nem az én ügyességem, vagy erőm.

Amit Isten végez, teremt, alkot, arra mind szükség van, mind jó, annyi erőt ád, amennyi jónak lát. De van, amikor az ember kiköveteli, ami nem kéne azt is. Milyen az ember? Elégedetlen. Mert ahol van megelégedés, ott van békesség, ahol nincs megelégedés, ott van a kapzsiság, a vágy a több, a jobb után.”

Egy ember élete másoknak rejtély. Sikerült feltárni nekem is egy részét, de úgy gondolom, hogy beszélgetésünk Sándor bácsival és Róza nénivel nem tükrözi ez a pár oldal. Ez a néhány bekezdés csak az, amit írásba tudtam foglalni. Remélem, hogy a megértés, az optimizmus, a hit, a szeretet, a jóra törekvés, a megelégedés, amelyet a Török házaspárnál láthattunk segít példát venni, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk.

Gazdagodott az életem azzal, hogy velük beszélgettem. Köszönöm nekik és Isten áldását kívánom további életükre!

Forrásanyag:

• Török Sándor életútja 2004-igy, lejegyezte: Kelemen Katalin
• Beszélgetés Török Sándorral és Rózával